(Búcsúzóul a 4. c-nek)

Sokunknak az a legnehezebb, hogy érzelmileg azonosuljunk tanítványainkkal, pedig ha ez sikerül, az azonosulás kölcsönössé válik, és a tanulók számára természetes lesz a kötelezettségvállalás. Létrejön egy lélektani szerződés, ami felülírja a sztereotípiákat, megengedi, hogy a felek hibázzanak, de vállalják a pozitív és negatív következményeket egyaránt. Amennyiben hiszünk benne, hogy a kitűzött célt képes elérni, az önbeteljesítő jóslat működésbe lép. Minden ember érzékeny a környezetében róla uralkodó ítéletre, véleményre. Gyerekek esetében ez fokozottan igaz. Nem tudatosul, de a különböző kommunikációs csatornákon érkező információk befolyásolják énképüket, motivációs rendszerüket, viselkedésüket. Ezért ha úgy bánunk velük, mint amilyennek szerintünk lenniük kellene, nagy valószínűséggel olyanná is válnak. Ezt a jelenséget nevezik Pygmalion-hatásnak. G. B. Shaw Pygmalion című színműve az ókori Pygmalion-monda modern változata. Pygmalion, a szobrászmester beleszeret alkotásába, Galateába, a gyönyörű szoborba. G.B.Shaw színművében Higgins professzor olyannyira bízott saját képességeiben, valamint olyan pozitív elvárásokat támasztott Elisa Doolittle-lel szemben, hogy tanítványa, egyszerű virágárus lány létére, valóban megtanulta Shakespeare nyelvét, és igazi hölggyé válik. Két kutató, R.Rosenthal és L.Jacobson is foglalkozott a jelenséggel. A hatvanas évek végén egy átlagos iskolában tesztekkel közepes képességű gyerekeket válogattak ki. Tanáraiknak azt sugallták, hogy a kiválasztott gyerekek tanulmányaiban hamarosan meg fog mutatkozni kivételes képességük. Egy év elteltével a közepes képességű kiválasztottak a legjobb tanulók közé tartoztak. Mivel a tanárok meg voltak győződve a gyerekek tehetségéről, biztosak voltak kibontakozásukban, e szerint viselkedtek velük szemben. Elvárásokat fogalmaztak meg a gyerekek felé, amelyeket számos kommunikációs csatornán keresztül közvetítettek. A gyerekek pedig igyekeztek megfelelni az elvárásoknak Sajnos a sztereotip gondolatok előítéleteket is eredményezhetnek. Ugyanez a jelenség negatív irányban is éppúgy hat. Az elvárások közvetítésében nem lehet hazudni. A metakommunikáció számos csatornán közvetít. Gyerekeknél is csak akkor lehet pozitív hatást elérni, ha a tanár valóban hisz benne. Az elvárások visszafelé is hatnak, amikor a tanárok értékelik a tanulókat: saját elvárásainak is meg akar felelni a tanár, ezért úgy értékel, hogy igazolja önmagát. Biztos vagyok benne, hogy minden 4.c (és persze a és b) nagy várakozással tekint a felsős élet elé. Megint félnek egy kicsit az új helyzettől, úgy, mint elsős korukban. Természetesen én is féltem őket, hiszen az a négy év, amit együtt töltöttünk, nem kis idő. Aki elvállalja őket, valódi Pygmalion kell hogy legyen. „Négy év elmúlt” – ez volt az utolsó dolgozat címe, amelyben megpróbálták elmondani, megfogalmazni, milyen emlékeik vannak: féltek az első napokban, visszasírták az óvodát, sok volt a lecke. Harmadiktól már fociztak keményen, akár hideg volt, akár meleg. A fiúk üldözték a lányokat, mert el akarták venni a kedvenc babájukat, a lányok sikítva menekültek, miközben ragyogott a szemük, és amikor futás közben visszanéztek, mind mosolygott. Négy éven keresztül figyeltem és „tanultam” őket. Húszévnyi pályafutásom alatt még soha nem volt ennyire „sokféle” osztályom. Amikor első osztályban, a nagyszünetben valami baj érte őket és odajöttek hozzám, ötféle nyelven kellett volna beszélnem, hogy mindenkinek az általa legjobban értett szóval tudjak válaszolni. Nekik sokkal nehezebb volt a helyzetük, mint nekem, de bíztam bennük és biztattam őket. Mindegyikük különleges: van köztük jó néhány kiemelkedő tehetség, vannak nagyon jó szervezők, s olyanok, akik gondoskodnak a gyengébbekről, az elveszettekről. Talán színész lesz közülük valaki, vagy lehet, hogy tanár… A lehetőségek határtalanok: tizenegy évesek.