A tiszta hangot keresem

Mészáros Gábor Adán gyűjtötte magába a zene és a tánc szeretetét, a színpadhoz szokottság is innen származik, de színészi ténykedését már Zentán kezdte, az újvidéki művészeti akadémia után pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatához szerződött. Megnyerő mosollyal fogadott az egyik közeli kávézó udvarán, kapóra jött ez az alkalom, úgy is régen volt lehetőségünk beszélgetni egy jót.

Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?

– 2000-ben kezdtem el bőgőzni az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör kis zenekarában, két hegedűssel és egy brácsással. Nagyon fiatalok voltunk. A nagy zenekarnak nem volt brácsása, és egyszer csak a Vadvirág igazgatója megkérdezte, hogy lenne-e kedvem beszállni hozzájuk, és tulajdonképpen 2001 nyarán, a Vadvirág táborban kezdtem el brácsázni. Azóta tart ez a kötelék. Amikor elkezdtem a színművészeti akadémiát, felbomlott a zenekar, így magam gyakoroltam, és fejlődtem, amennyit sikerült, de úgy gondolom, hogy még mindig nem értem el arra a szintre, ahová kellett volna.

Végül is a zenekar, a zene segítségével valamelyest a színpadhoz is hozzászoktál, gondolom.

– Tulajdonképpen a tánccal kezdődött minden. Óvodáskoromban kezdtem néptáncolni, és az is az akadémia kezdetéig tartott. Tehát a színpad már kora gyerekkoromtól jelen volt az életemben. Később ehhez még kapcsolódott a versmondás, valamikor a 8. osztály környékén. Ez is a Vadvirág keretein belül indult, ahol volt egy ún. drámai csoport, fölkértek, hogy szavaljak az évzáró műsoron. Az a Vörösmarty-vers volt az első, amit előadtam. Aztán jött egy Duna TV által meghirdetett pályázat, amikor Sinkovits 50 kedvenc versét kellett megtanulni, és habár ebből végül nem lett semmi, kialakult egy szavalókör, így minden héten új meg új verset tanultunk, a középiskola során elkezdtem járni KMV-re, voltam egy-két magyarországi versenyen stb. Az egyik KMV alkalmával Vukosavljev Iván, aki a Zentai Színtársulatnál rendez, és akkor zsűritag volt, a verseny után odajött hozzám, mondta, hogy nagyon tetszik neki a hangom, a megjelenésem, kisugárzásom, és hogy nyár végén belekezd egy produkcióba, amiben szívesen látna. Mondtam, hogy jó, legyen. Aztán belevágtunk MarivauxA szerelem és a véletlen játéka című darabjába, egy romantikus vígjátékba. Megcsináltuk, és annyira tetszett az egész, hogy egyszerűen megriadtam, és mondtam, hogy köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt ebből, én zenész akarok lenni, meg tánccal akarok foglalkozni. Az volt a tervem, hogy befejezek egy népzenei felsőoktatási iskolát Óbudán, és nem akartam többet játszani. A következő darab, amit a társulat készített, DürrenmattPillanatképek egy bolygóról című drámája volt, szintén Iván rendezésében, aki megkérdezett, hogy nem zenélnék-e benne, ha már játszani nem akarok. Na, azt még esetleg, mondtam. Aztán jött a telefonhívás, hogy mégse lesz szükség a hangszeremre az előadásban, hanem a játékom kellene 2-3 jelenetben. Üsse kő, jelentettem ki, aztán a végén ebből lett legalább 8 jelenet, végig a színpadon voltam. A következő IonescoAz új lakó című darabja volt, amiben már főszerepet játszottam, és akkor végleg eldöntődött, hogy ez a pálya felé fogok továbblépni.

Te döntöttél így, vagy eldöntődött, magától értetődő volt?

– Tulajdonképpen eldöntődött, mert amikor a Ionesco-darabbal részt vettünk a KMV-n, és ott megkaptam a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, a későbbi osztályvezető tanárom, László Sándor pedig zsűritag volt, habár szó szerint nem bátorított, de én úgy értelmeztem, hogy utalt rá, hogy folytassam. Valahogy akkor született meg az elhatározás. Aztán jött a felvételi, sikerült, 9-en nekiindultunk, és 7-en be is fejeztük az idén.

Most lett vége a felvételi időszaknak az akadémián. Mit ajánlanál a következő generációknak, akik színjátszással szeretnének foglalkozni, mire készüljenek föl? Ennek a 4 évnek mik a nehézségei és mik a szépségei?

– Kb. ugyanaz a nehézsége és a szépsége is a dolognak. Az első két év talán a legnehezebb, mert akkor még nem is tudod igazán, hogy miről van szó, de folyamatosan tömik a fejed, s megpróbálsz minél többet magadba szívni a rád zúduló információkból. A legnehezebb, ugyanakkor a legszebb az egészben a folyamatos munka és kitartás. Végül már annyira összeszokik a társaság, hogy az együtt dolgozás, az együttműködés nem is kérdéses, a többiek automatikusan segítenek, és te is nekik, és észrevétlenül fejleszted önmagad és a másikat is.

Fontos, hogy legyen előtapasztalata, színpadi múltja annak, aki felvételizik?

– Nem fontos, és nincs is előnyben az, aki foglalkozott amatőr színjátszással stb., mert már a legelején leszögezik a tanárok, hogy az amatőr múltunkat mindenképpen felejtsük el. A magaddal hozott anyagot, a megszokott gesztusrendszereket, amikkel előtte működtél a színpadon, mind le kell küzdeni, és egy új önmagad kell felépítened. Mindez megkezdődik elsőben, és – meg merem kockáztatni – tulajdonképpen soha nem ér véget, mert az évek során mindig lehet újat és újat kihozni magadból.

A zene és a tánctudás segít a kezdetekben, a fejlődésben?

– Sokat hozzátesz, mert aki előtte nem foglalkozott valamilyen mozgással, azon látszik. Nem úgy mozog, nem tudja úgy koordinálni a testét, a tanár által mutatott tánclépést nem első próbálkozásra, hanem ötödikre csinálja meg. Sokkal könnyebb haladni, ha elsőre, másodikra sikerül megcsinálni. A zene pedig szerintem úgy vesz részt ebben, hogy akár a beszéd dallamossága, akár a pontosság és a ritmus révén a színházban is jelen lévő dolog, és sokkal könnyebben alkalmazható, megtanulható, ha van zenei múltja az embernek. Ezt egyszer úgy fogalmaztam meg, hogyha egyszer tényleg megtanulok rendesen zenélni vagy jól működni a színpadon, akkor megtanulom majd a másikat is. Tehát, ha megtalálom a tiszta hangot vagy az egyikben, vagy a másikban, akkor az a kettő szinte már ugyanaz lesz, és mindkettőben tudom majd hasznosítani. És ez szerintem sok mindenben így van. Már az első félév végi kollokviumon, amikor magunkról kellett dalt írnunk és előadnunk, nagyon hasznos volt, hogy tudok hangszeren játszani. Az énekről nem is beszélve, mert ha eleve zenészfüled van, akkor a saját hangoddal is tudsz bánni, amit tudtam alkalmazni az Újvidéki Színház Orpheumában, de a Kosztolányi Dezső Színház Szardíniájában is.

Hoppá, ha már a Szardíniát említed: tavaly, még negyedévesen leszerződtetett Urbán András, a Kosztolányi színház vezetője... Mesélj.

– Ez úgy kezdődött, hogy harmadév végén megkeresett András, hogy készül egy új produkció, a Turbo Paradiso, lenne-e kedvem játszani benne, és akár további tervekről is beszélgethetünk. Talán az volt a legboldogabb nap az addigi életemben, amikor ezt hallottam, mert amióta a Kosztolányi színház jelenlegi felállással működik, az volt a vágyam, hogy oda kerüljek. Aznap engem le is lehetett volna lőni, és egyszerűen akkor is föltámadok. Bemutattuk a Turbo Paradisót Szegeden, és András mondta, hogy ha van kedvem, akkor szeptembertől a társulat tagja lehetek, én meg természetesen egyből beleegyeztem.

Megtoldotta ezt a felajánlást András valamilyen magyarázattal, hogy miért pont te?

– Azt mondta, hogy még a Ionesco-darabot látva eldöntötte, hogy szeretne velem dolgozni, és állítólag rajtam kívül már mindenki tudott róla, hogy szerződtetni is szeretne, én viszont csak akkor értesültem róla, amikor személyesen felajánlotta.

És az öröm, az általad említett legszebb nap élménye azóta is tart? Az akadémia után milyen érzés volt a Kosztolányiban játszani, szerepelni, próbálni, tanulmányokat végezni, olvasni?

– Tart még ez az élmény, ez az öröm, és remélem, hogy még tartani is fog sokáig. Belekóstoltunk mi már a színházba előtte is, az Újvidéki Színházban meg a Tanyaszínházban is, de Andrással teljesen más az együttműködés, mint ahogy más minden rendezővel. Nagyon szeretek Andrással dolgozni, mert olyan víziói vannak, amiket csodálok, és mindig az egyszerűségre törekszik. Alkalmazva az egyetemi évek alatt megszerzett tudást, úgy gondolom, hogy már ez az egy év alatt is sokat fejlődtem, hiszen egy új társasággal, új látásmóddal kerültem kapcsolatba, és kipróbálhattam olyan helyzetekben magam, amikben előtte talán még soha.

A szerepeiddel hogy állsz? Hogy érzed, egymásra találtatok? Az eddigi előadásaidból melyek voltak azok a szerepek, amelyekkel leginkább sikerült összecsiszolódni?

– Ez azért nehéz kérdés, mert tulajdonképpen mindegyiket szeretem, mert máshogy nem működik a dolog – úgy gondolom, hogy ez a helyes hozzáállás –, de azért mégis valahol a Turbo Paradisóval kezdődött, ahol ugyan nincs egy meghatározott szerepem, viszont az a tiszta jelenlét, amit megkövetel, nagyon tetszik. A Hegedűs a háztetőn Mótel Kámzojljának a szerepét nagyon meg tudtam szeretni, és most a Szardíniában a Ricsárdbörtön az, amit nagyon szívelek, habár nagy kihívás, és sokat kell még gyúrni rajta.

Jó sok drámát, könyvet elolvastál már. Van-e olyan szerep, amit szívesen magadra öltenél, vagy olyan, amit újra megformálnál az eddigiek közül?

– Mivel nem nagy a skála az eljátszott szerepek között, nincs olyan, amit újra elővennék. Igazából mindre úgy tekintek vissza, hogy lehetett volna jobb is, de úgy gondolom, hogy az volt az a fázis. Ha még egyszer kezembe kapnám, lehet, hogy már nagyobb hozzáértéssel kezelném, de nincs bennem, hogy hú, de vágyok rá, hogy azt meg azt a szerepet még egyszer eljátszanám, és mi mindent hoznék ki belőle. És valójában szerepálmom sincs, hanem úgy hiszem, hogy ami megtalál, az meg kell hogy találjon, és azt kell a tőlem telhető legjobban megcsinálnom.

Befejeztük a beszélgetést, a kávé elfogyott, a számla is kiegyenlíttetett, Gábor felhágott drótparipájára, és a gyarapodó, mérgesen letekintő fellegek alatt elkarikázott a lányok szoknyájával incselkedő nyárba.