A szomjúhozó évek párlata

– Az az időszak, amelyiknek egy szegmentumát szerettem volna bemutatni a könyvemben, erősen befolyásolta egy adott generáció életét a '90-es években. Nem én vagyok az első, több írótársam is írt már erről a korról. Egyiküket idézem, amikor azt mondom, hogy ez annyira közeli és komplex időszak, hogy képtelenség a maga teljességében bemutatni. Képzeljük el úgy ezt a korszakot, mint egy mozaikképet, amelyikhez hozzá szerettem volna tenni az én kis mozaikkockámat. Mementót állítottam neki, a magam módján – mesélte beszélgetésünk elején Nagy Abonyi Árpád, majd elmondta, belső indíttatásból ragadott tollat, hogy megírja első regényét. A könyv öt év történetének párlata, amelynek végére hatéves alkotómunka után tett pontot. – Úgy éreztem, fel kell dolgoznom ezt a témát. Nem tudom, milyen fogadtatása lesz a vajdasági magyarság körében. Lehet, hogy vegyes érzéseket kelt, indulatokat kavar majd. Lehet, sokan úgy vannak vele – ahogy az egyik szereplő is mondja a könyvben –, hogy jobb lenne ezt az egészet elfelejteni. Elképzelhető, hogy egyesekben negatív emlékeket ébreszt, hiszen nem mindenki tér vissza szívesen képzeletben abba az időszakba.

– A könyvet olvasva úgy tűnik, mintha akkoriban a Budapesten élő emigránsokat állandó szomjúság gyötörné.

– Egyfajta légszomj lett úrrá rajtuk. Az ember levegőt akart venni, de mindig hiányzott valami, és ezt a valamit az itallal pótolta. Az a rengeteg alkohol, ami a könyv lapjain legördül a szereplők torkán, összeköthető ezzel a jelenséggel. A szomjúság állandó vágyakozás az elveszett ország után. A hősök nem jugoszlávok többé, de nem polgárai Magyarországnak sem. Elveszítették a talajt a lábuk alól, teljes identitászavarban szenvednek.

– Ami a regény szereplőinek identitását illeti, a főhős Kosztolányi művéből ismert Esti Kornél nevet viseli, barátai: Picasso, Big Boy és Mosoly. Mindegyik férfinak beszélő neve van, míg a nőknek polgári nevet adtál. Szándékos?

– Teljesen véletlen. Gondolkoztam azon, hogy polgári nevet adok a férfihősöknek, de úgy éreztem, a sztori hangulatát erősítik ezek a nickname-ek.

– A férfiak voltak az emigráció fő elszenvedői?

– Nem, de a férfiak rosszabbul viselték, mint a nők. Ezt azoknál is megfigyeltem, akik Európa más országaiba vándoroltak ki. Mintha a nők többnyire kevésbé kötődnének ahhoz a helyhez, ahonnan elmentek. Kevesebbet is nosztalgiáznak, mint a férfiak.

– Erős honvágy gyötri a főhőst?

– Első olvasatra talán úgy tűnhet, hogy honvágya van, de nem erről van szó. Nem oda szeretne visszatérni, ahol előtte élt, hiszen az az ország felbomlott, végleg megszűnt. Ezt könnyebben felismerték azok, akik elmentek, mint azok, akik otthon maradtak, mert egy külső nézőpontból látták az egészet. Abban az időben nagyon pregnánsan élt az ellentét az otthon maradottak és az eltávozottak között, sőt, ez még ma is kényes kérdés. Azt szerettem volna megmutatni, hogy valójában mi történt a másik oldallal, hogyan élték meg ezt az egészet.

– Elég élethű a mű. Elképzelhető, hogy valaki magára ismer?

– Ez egy fikció, senki sem konkrét személy, de el tudom képzelni, hogy sokan be tudják magukat helyettesíteni a szereplőkkel. Legalábbis azok közül, akik azokat az éveket ott élték meg. Elég jellemző volt a korra az az életérzés, ami a könyvből árad. Természetesen egy következő generáció számára már másképp csapódik le, de abban az időben annyira tömény volt ez az érzés, mintha mindennap abszintot innál.

– Milyen volt akkor Budapest?

– Rendszerváltás, a kora kapitalizmus vad évei. Magyarország az átalakulás zűrzavaros időszakát élte, de persze nem olyan mértékben, mint a mi országunk. A nagy káoszból egy kisebbe csöppentünk. Akkor még nagyon érezhető volt, hogy minden a levegőben lóg. Sok jogi hézag, feketézések, leszámolások, gyors egymásutánban nyitottak ki és csuktak be üzletek. Abban az időben még a kártyák elosztása folyt.

– Milyen most Budapest?

– A kártyák ki vannak osztva, konszolidálódott a helyzet. Külsőleg úgy tűnik, nem sokat változott, de nem tudom, hogy belsőleg milyen, mert már nem élek ott.

– Sokat éltél külföldön, szinte Európa összes országában megfordultál. A regényben van egy rész, ahol Bernhardot idézve összehasonlítod a vidéki és a nagyvárosi életet. Valóban ilyen éles lenne az ellentét, vidék egyenlő szellemi nihil, a nagyváros pedig az abszolút pezsgés?

– Thomas Bernhardra jellemzőek az éles vélemények, szélsőséges nézetek, de van benne valami. A művészek tekintetében például azt gondolom, hogy hasznos, ha életük korai periódusában sok országban járnak, nagyvárosban élnek. Így elég tartalékkal rendelkeznek majd, hogy visszavonuljanak, feldolgozzák és megemésszék élményeiket. Gondoljunk a '20-as évek Párizsára! Picasso, Dali, Hemingway, Gertrude Stein, F. Scott Fitzgerald mind ott élt, később pedig visszavonultak egy kisebb, csendesebb helyre.

– Jelenleg Zentán élsz, ahol tanárként dolgozol. Tanár vagy író vagy?

– Inkább író, de mindkettőt szeretem, nehéz különválasztani. Valamiből meg kell élni, és az írásból nem lehet. Még akkor sem, ha az alkotó népszerű hazájában. A nagy pénz a fordításban, a jogdíjakban van, enélkül a legnagyobbak sem tudnának megélni belőle. Sem Márquez, sem Coelho...

„Ha vidéken vagyok, és semmilyen szellemi ösztönzés nem ér, elcsökevényesedik a gondolkodásom, az egész agyam elcsökevényesedik. Nagyvárosban nincs ez a katasztrofális tapasztalatom. Azok, akik elmennek a nagyvárosból és vidéken is tartani akarják szellemi színvonalukat, borzalmas potenciállal, hihetetlen szellemi tartalékkal kell, hogy rendelkezzenek, de előbb-utóbb ők is eljutnak a stagnáláshoz, és elcsökevényesednek, s mikorra észreveszik ezt a csökevényesedést, többnyire már késő, és kikerülhetetlenül rámennek, bármit is tesznek, nem segít rajtuk semmi.” (Thomas Bernhard)

– Jelent már meg írásod fordításban?

- Igen, korábban egy szerb nyelvű antológiában, és Hollandiában tavaly év végén holland nyelven egy novellám. Az Egy tánc az esőben (Een dansje in de regen) című antológia Hollandiáról szóló írásokat tartalmaz, a kötetben az első írás az enyém.

– Elégedett vagy a Budapest, retour-ral?

– Voltak rövidebb-hosszabb érlelési periódusok, meg kellett küzdeni az anyaggal. Az előző kötetemtől eltérően itt egy igen egyszerű, lecsupaszított, a hétköznapi nyelvhez közel álló beszédmódot, nyelvezetet használtam, amely – ha szabad így mondanom – némileg eltér a mai magyar irodalmi kánon által bevett és használt írói beszédmódoktól. Hogy szerencsés volt-e ez a választás vagy sem, majd kiderül. Mindenesetre, amit el akartam mondani, azt hiszem, benne van a könyvben.

– Azt mondtad, hogy a regény hazatérés-történet. Esti Kornél 5 év után ismét a Porvárosban találja magát, mégsem marad ott...

– Benne van a hazatérés ellehetetlenülése is. A főhős számára, miután hazalátogatott, egyetlen járható út marad: a visszatérés – Budapestre.

– Nyitott a vége. Lesz folytatás?

– Nem tervezem. Mint már említettem, ezzel a könyvvel igyekeztem a korképhez hozzátenni az én mozaikkockámat. Megcsináltam, innentől sorsára hagyom a regényt, hogy saját útját járja...