Hidak, rakéták, évfordulók

Hát ezek után be kell látnom, hogy valóban hiba volt, hogy jobb meggyőződésem ellenére, mégis reagálnom Sass László bejegyzésére. Zoran Šećerov, azaz Rácz Zoltán szólt Önből!

Azzal, hogy engem egy platformra hoz Szakállas Ottóval és a hasonszőrűekkel, teljes tájékozatlanságáról tesz tanúbizonyságot, ugyanis a kérdéses időszakban én mindvégig a "másik" oldalon álltam, amelyiken Sass Lászlónak nyoma sem volt... További tájékozatlanságát igazolja, hogy A hídanya halála címen jómagam soha nem írtam vagy publikáltam olyan verset, amilyenre ő utal.

Akárcsak Gulyás Józsefnek, ugyanúgy Sass Lászlónak is megvan a joga, hogy olyan véleményt alakítson ki rólam, amilyet csak akar, ebbe beleszólásom nincs és nem is lehet. A kérésem csak annyi, hogy ha a nyilvánosság elé tárja, akkor maradjon a tényeknél. A vitát a magam részéről lezártnak tekintem, ugyanis Sass Lászlóra még a múlt század kilencvenes éveiből, a Naplós időkből emlékszem, amikor a szépemlékű - a hatalomhoz nehezen köthető - szabadelvű hetilap és Németh Pista bácsi volt az egyik kiemelet célpontja (talán az is az egyik nagy bűnöm, hogy kiálltam akkor Németh Pista bácsi meleltt az Ön ellenében?), s tudom róla, hogy ha valamibe belekapaszkodik, akkor bulldogként addig el sem engedi, amíg vitapartnere hagyja magát provokálni.

Köszönöm Szabó Palócz Attilának, hogy megerősített hitemben, visszaigazolta, hogy az Ő számára, ugyanúgy, mint Szakállas Ottó és Buda Hajnalka számára sincs semmiféle fejlődés, semmit sem tudnak változni; a hatalom imádatának bűvkörében élnek. Tudom, hogy ez kifizetődő dolog, amit az Ön esetében a Képes Ifjúság főszerkesztői székkel honoráltak (amit sikeresen tönkre is tett), de ez bocsánatos dolg volt, hiszen a feleségét a budapesti tudósítói állással jutalmazták. Ami, pedig a verset illeti, én nem az Ön által közölt versnek nevezett csinálmányt ismerem, hanem azt, amire mások is úgy emlékeznek, mint én. Annak a csinált versnek - A hídanya halála - volt a címe. Egyszer majd ha több időm lesz előkeresem, és ha megtalálom, akkor majd én is újra közreadom, ugyanúgy, mint most Gulyás József - kétszeres Híd-díjas költőnk naplójából a következő idézetet: "Szabó Palócz Attila, most olvastam szegényt, elakad a felszínen, rögtön az első centinél, nem jut tovább, lejjebb, üres, ötletezik." (Üzenet-2005)

Anyák

Földanya jusson eszedbe midőn meginog ma a létben,

bősz talaj-sóhajok elnyelik árva szilánkok üvegcse-

tükreit, álmokat írnak a szőnyegek ívlemezére:

őrzi csak ebben a percben is féltve a tétova léptem.

Hídanya jusson eszedbe a könnyel a gyermeke gyászán,

víg Duna járja a táncát a teste köré befonódva,

most evezők csatarásznak el ifjonc álmaid ontva,

egymaguk állnak a hídfők csendben a Hídanya vállán.

Gyarlón fodroz a víz ma is, csak habot és habot hányva,

Földanya nézi a partról, tincsei fodrokat űznek.

Olcsó préda az élete, végtelen égeti máglya,

és ne kövess születést, nem a lét vegyi képlete: üzlet!

Téttelen életek áradatával a napjaid vágyva

láthatod, emberi lelket ad hű anya: lángja a tűznek.

Erről a versről van szó:

Nem szokásom hozzászólni az ilyen fórumokban, így hát máris elnézést kérek mindenkitől.

Most is csak azért teszem, mert nem szeretném, ha Sass László hazugsága velem kapcsolatban, amit a #14-es bejegyzésben állít, bárkiben is rögzülne.

Nem szeretném minősíteni Sass Lászlót, de ez a vers a legkevésbé sem arról szól, amit ő állít.

Még azt hogy, az én börtönképem a várak dohos, vizes , hideg ,patkányos, vizen, kenyéren tengődő, vagy ha tulélte ekor is aszmába halt meg a bünös. De nem a csirketolvajokra gondolok.

Ez nekem nem elégtétel, az engem ért megrázkódtatásokért. Sokkal job körülmények kösz van börtönben mint ahogy én szabadon élek.

Milosevity a dutyiban halt meg, Sesely most is ott van, Karadzsity is nagynehezen odakerült stb. Szóval a nagyja nagyvad már hálóba akadt így vagy úgy!

Tulajdonképpena hidak könnyű celpontnak számítottak, míért nem a háborús bűnösöket vették célba. Azokat méga mai napig sem tudják eltalálni!

Teljesen megértem Purger úr dilemmáját, a bombázással kapcsolatban, mert az embert bármilyen távol is él a szülőföldjétől ezer szállal kötödik az otthoni dolgokhoz, a sikert, vagy a bajt sokkal jobban "megszenvedi", mint az otthoniak (magamról tudom, mert én is éltem évekig Németországban), mert az eseményeket - a mai modern híradás mellet - sem tudják a teljes igazságot megtudni. Ezért nemcsak jogosnak tartom az emlékezését, hanem hasznosnak is, mert így megtudtuk, hogy hogyan is "élte" meg, Amerikában a szülőföld bombázását, és megtudtuk, miért nem bombázták Belgrád hidjait. Számomra, és ahogy tapasztaltam, másoknál is, a szirénázás csak az első napokban jelentett idegesítést, váltott ki nyugtalanító érzést, de később senki rá sem hederített mindenki ment a maga dolgára, a gyerekek külön élvezték, mert nem kellett tovább iskolába menniük. Lehet, hogy idilikusnak hat a kép, de azért a tudatalatti énünket súlyos károsodás érte, az elfojtott érzelmek - hogy nem tudtuk, nem mertük -, kikiabálni a bűnösök neveit, nem mertük nyíltan szidni őket, a bombázás kiváltó okáról nem beszélhettünk; ez maradandó károsodást okozott a kisebbség körében. Ezért van az is, hogy mindenki másként emlékszik, más-más eseményt tart fontosnak, mást akar elfelejteni.Engem - bizonyára azért, mert nem éltem Újvidéken -, a hidak lebombázása nem érintett meg, nem sajnáltam. Az első híd, lebombázása, ami ugye (egy héttel a támadás megkezdése után történt) dühitett, dühös voltam Milosevicre, hogy még mindig nem látja be, hogy ezekkel nem lehet packázni, hogy ezek mindent - amit elterveztek -, lefognak rombolni. A hidak lebombázásáról még az maradt meg az emlékezetembe, hogy Szabó Palócz Attila írt egy verset, amelyben a hidakat értékesebbnek tartja, mint az embert....