A joghurtba fojtott tartomány

Tudtuk, de mégsem tudtunk ellenállni – mi vajdaságiak –, mert zsigereinkben erőszakellenesek voltunk. És azok is maradtunk. Innen származnak örökössé keményedő erkölcsi dilemmáink.

Vajdaság a délszláv háborúk évtizede és az azóta eltelt nyolc esztendő tisztulási folyamata ellenére sem kapta vissza azokat a jogosítványait, amelyekkel az 1974-es szövetségi alkotmány felruházta és a föderáció (az elszakadás jogát kivéve) egyenrangú tagjává avatta. Azokat, amelyek alapján – Trianon óta először – valódi fejlődést tudott biztosítani magának gazdasági, politikai, kulturális és szinte minden más téren, az ismert korlátok ellenére is.

A nyolcvanas évek tartományi pártvezetése sajnos nem volt képes ideológiai szinten is követni ezt a haladást és – a koszovói fejlemények miatt nacionalizmusba süllyedő szerb pártállam követelőzéseinek kivédése érdekében, de túl gyáván – saját maga is a paranoia határáig fokozta az esetleges helyi „elferdülések” utáni kisstílű nyomozgatást. Ahelyett, hogy minél több szövetségest gyűjtött volna maga köré otthon és az ország nyugati részeiben. 1988-ra felismerte ugyan az igazi veszélyt – amely az agresszív belgrádi akadémiáról jött, nem pedig a horgosi orgonahangversenyről – de addigra késő volt. Olyannyira, hogy még a magyar közéleti személyiségek között is akadt olyan, aki inkább Milošević tartományromboló alkotmány-követeléseit támogatta, mintsem hogy részt vegyen a mégoly szerény vajdasági politikai ellenállás szervezésében.

Újvidéken dőlt össze az a Jugoszlávia, amelyben a kisebbségeknek is valódi esélyük volt. És győzött a szerb nacionalizmus láncos kutyáinak csaholó falkája (hogy történelmi dühünkben a bolsevik szóhasználattal illessük annak legutolsó európai csökevényét), ami negyedmillió halálos áldozatot követelt a rákövetkező másfél évtizedben. Tisztességtelen hála lenne, ha hozzátennénk, hogy „szerencsére nem mifelénk”.

Mindennek ma is isszuk a levét – különösen mi magyarok. Bocsánat, de szűkebb Szerbia polgárait nem tudom sajnálni: ők voltak a többség, ők nem álltak ellen saját dúvad vezérüknek. Az egykori nyolc szövetségi egységből hét azóta saját állammá szerveződött, sőt az egyik közülük már az EU elnöki posztját is sikeresen betöltötte – amilyen szintű elismerésre még a „minta-rendszerváltó” Magyarországnak is várakoznia kell. Csak Vajdaság maradt ebek harmincadján.

Ráadásul kisebbségi társaink ebben a tartományban, a szlovákok, a horvátok és a románok régóta kettős állampolgárok lehetnek, ha akarnak, méghozzá úgy, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Csak a vajdasági magyarok nem nyertek sokat, vagy egyenesen semmit, az elmúlt két évtizedben – hacsak újra meg újra fellobbanó pártmarakodásaink „demokratikus lehetőségét” nem számítjuk annak.

És persze Vajdaság egésze sem nyert semmit – mert többsége még mindig nem képes kiállni saját egyéni és polgári érdekei mellett. A most készülő tartományi alapokmány – akármilyen „nagy eredménynek” is tüntethető fel valamiféle hiper-reálpolitikai retorikával – mégsem több, mint egy fakó léggömb. Minthogy ennek a „statútumnak” az „alkotmánnyal és a törvénnyel” mindenkor összhangban kell lennie (nem véletlen, hogy a tartományi parlament nem törvényeket hoz majd, hanem csak „határozatokat”), a belgrádi parlament egyetlen fős szavazattöbbséggel bármelyik pipahuja előtt fél perccel kiszúrhatja, áthúzva mindent, amit Vajdaság kétmilliós társadalma esetleg nagynehezen kiizzad.

A kérdések egyszerűek, mégsincs rájuk könnyű válasz: Mit ér a reálpolitika, ha minimális eredményekhez vezet!? Kell-e, szabad-e a minimális eredményekkel beérni, csak azért, hogy „szalonképesek” legyünk? És hol van a minimális eredmények elfogadhatóságának határa!?