A megkönnyebbülés poétikája

Hogy a könyveket még korai elsiratni, mi sem bizonyítja jobban, mint a könyvkiadók évről évre gyarapodó, szinte dömpingszerű könyvtermése, amelynek velejárója a marketinges fogásokat alkalmazó vevőcsalogatás. A kettő összefügg, hisz nem elég a világ legjobb szövege, figyelemfelkeltő kötetcím és/vagy tetszetős kötetkülcsín is szükségeltetik, hogy a potenciális vevő „bekapja a horgot”. „Csorba Béla és Szögi Csaba szövegei azért fognak a kezemben landolni, mert a kötetcímmel elérték, hogy ott landoljanak (Orális élvezetek / Korai orgazmus)” – írja a Budapesti Könyvhét kínálatát olvasgatva Virágh András a litera könyvesblogján, amely hozzászólás alátámasztja a nézetet, hogy első körben az esztétikai hatások, a figyelemfelkeltő kötetcímek ösztönzik vásárlásra/olvasásra az érdeklődőt, az irodalmi és szellemi kapcsolat létesítése pedig a szövegen múlik. Umberto Eco szerint a cím feladata nem az, hogy egyértelművé tegyen, hanem hogy felkeltse az érdeklődést, továbbgondolásra késztessen, esetenként összezavarjon, ennek tükrében az Orális élvezetek cím is talányos választás, hisz nem arra utal, amire egy átlagolvasó elsősorban gondol, azaz a szexuális kötődése szinte minimális.

Címértelmezés tekintetében a fedőlapon található illusztráció, a Goya-festmény részlete sokkal beszédesebb (éppen hánytatni próbálnak egy kisfiút), s az élvezetek minden formáját művészi szintre emelő Rómába kalauzol, Seneca és Petronius korába, ahol a gyönyör hajszolásának egyik módja a táplálkozás és az attól való megkönnyebbülés hedonista kiegyenlítése. Ahogy a hellenisztikus–római felfogásban az érzékszerveket kényeztető táplálkozás előfeltétele a gyomor ürítése, azaz a további gyönyör biztosításának elengedhetetlen módszere (tehát mindkettő orális élvezet), úgy Csorba Béla alkotói szándéka a kimondott, leírt szavak által a megkönnyebbüléssel egyenlítődik ki. A költő a felszínre törekvő mondandó feszítő szükségszerűségétől szabadul az alkotás során, s jut átmeneti megnyugváshoz. Míg az előbbinél testi, az utóbbinál lelki aktusról beszélhetünk, de mindkettő célja a megtisztulás. Miként a római patríciusok aranyozott lúdtollat és pávatollat alkalmaztak az említett tevékenység eszközéül, Csorba a költészet adta lehetőségekkel sáfárkodik, s használja szócsőként a verset.

A karcsú kis kötetbe foglalt költemények műfaji sokfélesége és az alkalmazott nyelvi eszközök egymásra hatása teszik igazán változatossá ezt az olvasó elé tárt lírai kínálatot. Ugyan nem tagolódik ciklusokra a kötet, mégis tetten érhető a versek egyfajta tematikus összetartozása/elkülönülése a meghatározott személyekhez íródott, a társadalmi jelenségekre reflektáló és a környezetet megörökítő hármas irányvonal szerint. Janus Pannonius csipkelődő epigrammáit idézik a nyitó epigrammák, bökversek, melyeknek megszólítottjai Janus Galeottójához, Philiticusához, Birkásához, Prosperéhez hasonlóan többnyire vajdasági közéleti személyiségek, a szerző környezetének, ismeretségi körének tagjai: Sziveri, Podolszki, Sinkó, Danilo Kiš, Böndör... A személyes élű, rövid csattanós költemények bizonyos visszásságokat pellengérre állító könnyed versek, nem nélkülözik a csipkelődő hangnemet és a humort, a római típusú epigrammákhoz hasonlíthatók leginkább, bár köztük görögös, komolyabb változatokkal is találkozunk. A szerző kissé fanyar humorát, fricskázó szándékát a sírversszerű kétsorosok tükrözik leginkább, illetve a váratlan (helyenként kín)rímkombinációk, például: Kilukadt az ese(r)nyő, / Beázik a bese(r))nyő (ŐszLevédiában), de a gyakran alkalmazott szójátékok is a humor eszközeként értelmezhetők. Csorba humora kettős síkon hat, egyfelől játékosságot tükröz, de az elsődleges értelmezési zónán túlmutatva a játékos formai megoldások és a mögöttes, véresen komoly tartalom ellenpontozásával kelt dámai hatást: „megmondja a hullámhossza, / milyen hosszú hullád hossza” (Knini rádió).

A korhangulatot, világszemléletet a szonettek és elégiák mellett szabad versek formájában fogalmazza meg a szerző, melyek mindegyike az aktuális társadalmi jelenségek kiváltotta sajátos reakció. A politikai események, a (hangsúlyozottan kisebbségi) lét lecsapódásai szerveződnek versbe, de a világról, Istenről alkotott véleménye is kikristályosodik a sorok között. Sajátos létértelmezésként is funkcionál például a Kaliyuga című alkotás: „A mindenség egy nagy homokóra, / És csillagok benn a homokszemek, / S a fekete lyukon átalhullnak, / Mint ősszel a névtelen levelek. / És a pozitív űr egyre szűkül, / És szívemben tágul a negatív, / Fölöttünk homokos isten szűköl, / És fordít az órán: sír s egyre sír.”

Vajdaság környezet- és tájélményként íródik versbe, Bácska, Bánát, és az otthon: Temerin, de a helyi színek palettáját közismert, jelképszerű jelenségek: a TAKT alkotótábor, az aracsi pusztatemplom, a Symposion folyóirat vagy akár a Ladik-jelenség megörökítése teszi színesebbé. Bár a tapasztalt és megrajzolt élettér igazi alföldi sivárságot tükröz: „Boldogtalan tájon születtem / Az Ígéret lova innen elrohant” (Egy Orwell-versre), s a vajdasági ember alapvető létérzése hangsúlyosan fogalmazódik meg: „reggelenként fáraszt /az ébredés / egy jó kis kocsmai / késelés / sem izgatna tán / fel...”( Egy csapat összeállításán gondolkodik), de Csorba arra is utal, hogy az itt-lét velejárója a tájhoz, múlthoz, nyelvhez, néphez kötöttség tudata is, mely alakít, formál, taszítana, ugyanakkor maradásra késztet. A szókimondó magatartás, illetve a kissé fanyar, fricskaszóró humor teszi ezt a létélményt megélhetőbbé, sajáttá, vajdaságivá.