Az adorjáni Sarlós Boldogasszony százötven esztendeje

A templom másik, szomorú és ugyancsak idei jubileuma, hogy novemberen lesz pontosan kilencven esztendeje annak, hogy 1918-ban a falu felével egyetemben leégett, amikor egy incidens miatt a hatalomváltással bevonuló hadsereg katonái bosszúból felgyújtották a település Alvégnek nevezett részét.

Nemrég meséltem arról, hogy a hivatalok packázásait megelégelve, amolyan amatőr családfakutatóként, a felmenőink után indított nyomozás során megtorpantam azon a ponton, amikor anyai ági dédszüleim keresztleveleit az adorjáni templomból kellett volna beszerezni. Az ott tárolt iratok ugyanis az 1918-as templomtűzben megsemmisültek. A Magyar Katolikus Lexikon is jegyzi, hogy Adorján plébániája a kalocsai egyházmegyéhez és a zentai esperesi kerülethez tartozott. Az egyházmegye plébániáin tárolt dokumentumokról pedig a kezdetektől másolatokat készítettek a központi irattár számára. Így hát az Adorjánon keresztelt felmenőink keresztleveleit, amelyek a tűzvészben megsemmisültek, manapság már Kalocsán kell keresni. Csongrádi Gabriella, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár munkatársa készséggel segített, így szerencsére meglepően gyorsan meg is érkezett a három keresett dokumentum: dédnagyapám, Sarnyai Mihály (Sarnyai Antal és Dukai Viktória római katolikus napszámos gyermeke; született 1896. szeptember 7-én), dédnagyanyám, tehát az ő felesége, Sóti Rozália (Sóti Lukács és Újvári Eszter római katolikus napszámos gyermeke; született 1900. június 11-én), és nagyapám, tehát közös gyermekük, Sarnyai István (született 1919. július 18-án) keresztlevele. A dokumentumok – egyik – érdekessége, hogy míg az első kettő napszámosként, addig ez utóbbi már római katolikus földművesként jegyzi a keresztelt személyek szüleit. Így tűnt le lassan és adta át helyét fokozatosan a feudalizmus az utána következő társadalmi berendezkedésnek, akármi következett is később, a 20. század folyamán… A „Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban őrzött anyakönyvi másodpéldánnyal mindenben megegyezik” – olvashatjuk a keresztlevél alján, a hivatalos pecsét felett, a 2008. július 16-án kelt dokumentumon Csongrádi Gabriella aláírásával hitelesítve.

Habár ezek az okiratok frissek, eredetijük, melynek alapján készültek, immár több mint százéves. És egy olyan kort idéznek, amelyet már az idősek emlékezete sem tud feleleveníteni. Dukai Viktóriáról – ezek szerint üknagyanyámról – például hiába próbáltam érdeklődni a rokonságban, ma már senki sem emlékszik rá (hozzájárul persze ehhez az is, hogy napszámosként az említettek szinte mind rövid életű emberek voltak). Az okiratok további érdekessége pedig, hogy olyan családi összefüggésekre is utalnak, amelyek egy évszázad leforgása alatt teljesen feledésbe merültek. Ennek csak egyik példájaként említem, hogy – mint kiderült – nagyapám keresztanyja Sóti Terézia volt, ugyancsak Sóti Lukács és Újvári Eszter leánya, mind dédanyám, Sóti Rozália, tehát az ő testvéréről beszélünk. (Terike ekkor még hajadon lehetett, mert a kivonatban csak a leánykori neve szerepel.) Hagyomány volt a családban, a Sóti (vagy Sótti) ágon, hogy a nagybácsik és nagynénik vállalták a keresztszülői szerepet, ugyanis hasonló rokoni összefüggés látható dédanyám keresztlevelében is, aki ráadásul saját keresztanyja, Apró Rozália (Apró István neje, született Sóti) nevét vitte tovább. Egy bizonyos pont után pedig a családi szálak már annyira összekuszálódnak, hogy azokat csak egy jól képzett levéltáros tudja majd kibogozni. Csongrádi Gabriellának tehát ezúton is köszönet érte.

A hivataloknak persze mindez mindegy is, hiszen csak addig foglalkoztatja őket, amíg a kíváncsiságukat ki nem elégítjük. Az pedig, hogy időközben olyan dolgokra irányítják a figyelmünket, amelyek felkeltik az érdeklődésünket, csak afféle járulékos elem, hozzáadott érték. Végső soron akár hálásak is lehetünk nekik egy-egy ilyen történetben azokért a részletekért, amelyeknek magunktól talán sohasem jutott volna eszünkbe utánanézni. Az emberi sorsok ugyanis soha nem csak önmagukról szólnak, hanem összességükben mindarról, ami befolyásolta azokat. Világégésekből, határmozgásokból, hatalomváltásokból, incidensekből, (vér)bosszúkból és megtorlásokból pedig produkált éppen eleget a 20. század. Az, ahogyan a hétköznapok kisembere – amilyenek lényegében mindannyian vagyunk – végigbotorkál mindezeken, olyan társadalomfejlődési rajzot ad, amely messze túlmutat önmagán. Ez az, amiről érdemes olykor megemlékezni. Ahogyan egy-egy templom megépítésének százötvenedik, illetve felgyújtásának kilencvenedik évfordulójáról is. Olykor ünnepélyesen, máskor „csak” méltósággal, de akkor is emelkedetten.