Kőrösi Csoma Sándor útja beteljesedett (2. rész)

Körösi Csoma Sándor szellemiségét életre keltve Csöpel láma úgy vélte, e találkozó szellemi hátterét kell megélnünk: a tudatot, mert annak van teremtő ereje. A belső utunkat kell járnunk, ahol nem a cél a fontos, hanem a tapasztalás. Ne rohanjunk el a jelenünk mellett, hanem a megtapasztalás révén tanuljunk meg választani, hogy nekünk és a világnak is jó legyen. A találkozó nyitóelőadásának útravalója így hangzott: „Évezredek sötétségét elűzi egyetlen gyertya fénye. Ne átkozd a sötétséget, gyújts világot!” Pap Gábor művészettörténész a szkíták – szkíta-szittya-magyar egyetlen nép névváltozatai – harci művészetének, a hagyományos magyar övbirkózásnak, harci íjászatnak, fegyveres vívásnak, ostorhasználatnak, harci táncoknak, lovas harci játékoknak, lovasíjászatnak szellemi hátterére, szakralitására mutatott rá. A küzdő embernek belül kell a célpontját megtalálnia. Ha belül nem találja, akkor kívül sose találja meg. Elvonatkoztatva utalt a jelen emberére, aki mindig a külsőkben keresi önmaga megvalósítását és boldogságát. Előadásának visszatérő gondolata az egymásért és nem az egymás ellen való küzdelem művelése volt. Ne Káin és Ábel módjára harcoljunk egymás ellen, hanem Hunor és Magor módjára egymásért való küzdelmünk során a nemes érékek kiemeléséért. Az egymás nemesítése során sosincs vesztes! A jelenlévőkhöz szólva Szántai Lajos is továbbadta a szkíta örökséget: „Lélekből kell nemesednünk!” Ez abból is áll, hogy nemet tudunk mondani arra, amire a többség nem tud nemet mondani. A világ kozmikus látására hívja fel a figyelmet, melynek 1000 valóságszintjét saját tudatszintemen tárom fel. A csodát ne kívülről várjuk, hanem ébredjünk tudatára annak, hogy MAGunkban hordjuk. A MAG magában hordozza az új élet csíráját, és nemzetnevünkben hordozzuk: MAGyar. Ez a jogos örökségünk. Ne feledjük azt a tényt sem – zárta előadását Szántai Lajos – hogy jelen pillanatban a magyar a legnépesebb nemzet a Kárpát-medencében. „Belülről váljunk olyanokká, amilyennek kívülről szeretnénk magunkat láttatni!” Ez a barantások jelszava. Ők azősi magyar harcművészet művelői, jobb és bal kézzel egyaránt jól bánnak több mint hatvan fegyvernemmel. Szabadkán is van egy csoport, tudhattuk meg. A Kurultaj helyszínén az 1500 éve történt magyar összefogás jegyében a Madjar törzs vendégeivel együtt mutatták be az ősidők csatakorszakait, a szkítáktól az avarokig, a hazatalálást, az Árpád-kort, a Hunyadiak korát, a hódoltságot, Rákóczi korát és az 1848-as eseményeket. Egyedi élmény volt az összefogás jegyében átélni a több száz kürtös és énekes bevonulását, a 700 íjász közös, egy időben történő lövését, a 200 dobos szívritmussal megegyező dobolását, a 400 ostoros egyidejű pattintásának díszkörét, a 60 fős lovas legénysereg lovas-birkózását, ami békeidőben az edzést szolgálta. E történelmi vonulat belső egyensúlypontját ember és ló barátsága képezte. A barantások műsortolmácsolása közben több érdekességet is megtudtunk. Például azt az ősi mondást, hogy a magyar ember azért rendelkezik lóval, mert a teremtéssel mindig dolga van, mindig benne van a természetben, a természet révén a teremtés folyamatában. Csendes barátságával a ló arra tanít, hogy alkotó módon gondos gazdái legyünk Földünknek. Lovas nemzetünk iránymutató értékrendjét Kelemen Zsolt és Sanyi lova koronázta be. Ló és lovasa közötti egyenrangú barátságról szólt ez a bemutató. A kölcsönös bizalom elengedhetetlenségét jelképezte az a jelenet, mikor a fekvő Sanyi lovát átugratta gazdája egy másik lóval, illetve mikor a fekvő gazdit, Zsoltot Sanyi lova lovas nélkül önállóan, sérülés okozása nélkül átugrotta. Nyereg és zabla nélkül ülte meg lovasa a lovát. Ebben a viszonyban ló és lovasa szabadon, a kölcsönös bizalom jegyében mozog a térben. Az ostorról megtudhattuk, hogy legalább 60 fajtája van. Szakrális tárgyként is használták a pásztorok, mikor harang híján ostorpattogtatással avatták fel a templomot, vagy amikor újévet köszöntve a rossz erőket tartották távol, s amikor a halottat kísértek ki utolsó útjára. Bármely résztvevő csapatra a családosság volt a jellemző. A szülők mellett jelen voltak a csemeték is, a nekik való méretű fegyvernemmel, illetve szakrális eszközzel. Ez a jelenség a nézők gyermekközönségéből fokozott éljenzést és tapsot váltott ki, majd a szereplés után a közös játék révén barátságok szövődtek. Az új nemzedék már sokkal tudatosabb! Ez a vendégek nyilatkozatára is hatott: „Hetedik napja vagyok itt, és olyan eseményeknek vagyok tanúja, amelyeket a másvilágon sem felejtek el” – így köszöntötte a Magyarok VII. Világkongresszusát Orazak Ismagulov antropológus professzor, akadémikus a Kurultaj után elsőként, aki jelentős segítséget nyújtott a torgaji magyarok felkutatásában. Vajdasági jelenlévők számára a Kurultaj létélménnyé vált. „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, ezzel az idézettel találkoztam legelőször a Kurultaj kapcsán – idézi fel csillogó tekintettel a kanizsai Körmöczi Zoltán. Elgondolkodtató, visszás érzéseket kiváltható mondat ez, mint oly sok más szó, a kokárda, a turul, a nemzeti lobogó mind a magyarságunkra emlékeztető gondolat. Felemás érzések keveredtek bennem, hogy szabad-e büszkének lennem... hogy ez már „magyarkodás” ? Egész életemben azt sulykolták belém, az volt a „levegőben” itt Vajdaságban, de az anyaországban is egyre inkább, hogy magyarságunkkal foglalkozni bűn, hogy azt szégyellni kell. Először, amikor elolvastam a fenti idézetet, bennem is ez merült fel... Szerencsére nem hallgattam az előítéletekre, és elmentem erre a rendezvényre, s közben a „magyarkodásról” is sokat változott a véleményem. Valami nincsen rendjén, ha bűnnek, szégyennek számít, ha a saját nemzetem szól rám, ha csak szóba hozom a magyarság fogalmát. Valami nagyon elromlott, valami nagyon félrecsúszott közöttünk. Minden nemzetnek joga, tagjainak meg talán picit kötelessége is múltját kutatni, hagyományát ápolni. Körülöttünk minden nép érti ezt, teszi ezt. Tudja, hogy gyökerek, múlt nélkül jövő sincs. Aztán: puszta, ló, íj – valami megmozdult bennem, valami ősi, rejtett érzés kerített hatalmába, a szabadságnak elfeledett érzete talán, egyfajta hazatalálás, megérkezés. Kinn lenni a pusztában, ahol messze-messze ellát a szem, ahol se házak, se utak nem zavarják a természet harmóniáját – ha tehetném, sólyomként törnék a magasba, a szelek szárnyán suhannék a végtelen pusztaságban, vagy lóra pattannék és csak vágtatnék bele a végtelenbe. Nincsenek határok, megkötések, képes vagyok igazán önmagam lenni, harmóniában a természettel, a nagy egész részeseként. Kint a pusztában megváltozik minden, eltűnik minden rossz, nincs se irigység, se féltékenység, se hazugság, se becstelenség. Kint a pusztában kitisztul, fellélegzik a lélek. Valkai Zoltán Kanizsáról feleségével és Tardos fiukkal élték át együtt a találkozó többnapos élménykörét. A családfő így vall belső élményeiről: Fülemben még most is dübbörög a föld-szív-dob-szó, mellyel jóanyánkért imádkoztunk, miközben kancsukásaink (kancsikásaink) az levegőégbe csattintgattak... Az emberben, amint látta, Kentaurjainkat (Lóembereinket) egyszerűen megemelkedett a büszkeség és önérzeti szintje. Egyszerűen egy ősi erőt, dinamikát érzékeltem. Ló és lovasa együttes harmóniáját! Ráébredtem egy régi-régi valóságra: mégpedig arra, hogy a tatárjárás előtt a magyar férfiembert még LÚ-nak (LÓ-nak) nevezték, ami pontossan fedi a fentieket. Azért LÚ, mert egy volt a LÓ és az EMBER. Különbség nélkül. És jó volt, hogy egy ilyen társa volt az emberfiának. Egy társ, mely tudja és tiszteli égi eredetünket. Mert Napállat. Szentállat. Mert nem is állat. Hisz olyan ÁLLA(PO)T-ba visz, amely már szinte szellemi... Különös, felemelő és bizsergető érzés volt még a kézművesek tábora, ahol megannyi emberkéz-mágia-melegséggel formált ékes szerszám, díszmű, használati tárgyat láthattunk. Ennek nagyon nagy értéke van, hisz az elkövetkezőkben az fog igazán valamit számítani, amit az ember-magyar két kezével meg tud csinálni. Mert bezzeg az emberek, akik itt tudásuk legjavát bemutatták mind-mind a maguk módján, mesterek. Máté László szabadkai jelenlévő így fogalmaz: A szó legnemesebb értelmében embernek éreztem magam! Ami különösen meglepett, és morálisan felemelően hatott rám, az a rend, a tisztaság és nem utolsósorban a becsület. E három emberi minőséget jelentő támpillér életszerű megtapasztalása a magyar nép tudatszintjének magasabb régióját tükrözi. A legfelemelőbb élmény az ötvenezer egyéniség (nem tömegemberi minőségben) által képviselt egyéni értékrend közösségi harmóniája. A találkozó a magyar nemzet öntudatának példaértékű emelésére szolgált. Bennem az ősEGYség tudata éledt újra. 2010-ben 24 hun törzs találkozójára készülünk A pusztai találkozó záróestjén az ősi himnusz éneklése közben a lemenő tűzkorongot mindkét oldalról szivárvány ölelte át. Több tízezer lélek szeméből könny patagzott. A puszta végtelenségének távlatvarázsában a szívbéli kebelölelések során életerőre kelt újult erővel az ősEGYségTUDAT. Mindezt születésnapom szakrális ünnepköreként élhettem át, az Emese név viselőjeként, amit nemes értelemben vett Nagyasszony Ilona nagymamám választott számomra. Nevem az ősi nemes értékek képviseletére és továbbadására kötelez, ennek egyik jelét adtuk most vajdasági lélektársaimmal. A Teremtő kegyelme áradjon minden magyar emberre!