Kőrösi Csoma Sándor útja beteljesedett

A X. században a két népcsoport kapcsolatáról a VII. Bíborbanszületett Konstantin feljegyzésiben nyom maradt. Megemlíti, hogy Tormás, Árpád fejedelem dédunokája beszámolt neki a kapcsolattartásról: „küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket”. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok tovább mélyítették a barátságot Belső-Ázsiával. Julianus barát a keleten maradt magyarok keresése közben 1235–36-ban, további bőséges információkkal bővíti ki az eddigieket. A mongolokkal való kapcsolat során a továbbiakban hírt adtak még a Belső-Ázsiában élő magyarokról: a vallon származású Rubruk 1243-ban a mongol nagykán udvarából; Magyarországi Illés, aki 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól; Magyarországi Gergely öt évet töltött a mongolokkal és 1346-ban ért vissza Európába; Escandeli Máté az 1300-as évek végén Kína belsejéig eljutva. Az 1600-as években a kínai magyar misszió szellemi vezéregyénisége, Schall atya megjelentette a Historia narratio (1665) című művét. II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber, aki a kínai útját követően Nagyszombaton az egyetemi katedrán adott elő e témakörből. Orosz területekről hírt adott még a magyarokról Zalánkeményi Kakas István és Tectander György 1516–1526 között; a Nagy Péter cár szolgálatában lévő Hatvani Turkoli Sámuel; Orlay János és követője, a kaukázusi magyarokhoz eljutva Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán. Ismeretes a továbbiakban ebből a századból még két útleírás, egy Szabó nevezetű nazarénus hittérítő 1805 és 1822 közötti bagdadi útinaplójában említést tesz „több milliónyi ázsiai magyarról” és Ógyallai Besse János (1765–1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között végzett kutatását Franciaországban adta ki, mivel az osztrák kancellária betiltotta. Márlaki Jerney János–Zichy Jenő expedciói 1895 és 1898 között Perzsia, Oroszország és Kína felé irányult. 1964 ősze és 1965 tavasza között Tóth Tibor antropológus, a Természettudományi Múzeum embertani tárának vezetője háromezer-száz mindkét nembeli felnőttről gyűjtött adatokat Baskíriában, Tatárföldön, Grúziában és Kazakisztánban. Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Turgaj-mélyedésben élő madiar törzse mintegy kilencszáz–kilencszázötven főből áll, nomád életet élnek, nemzetségfőjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. 2006. szeptemberében Bíró András Zsolt egy teljes törzs antropológiai és genetikai felmérését végezte el a világon először a Torgaj-vidékén. Az SNP analízis eredménye arra enged következtetni, hogy a mai magyarországi lakosság egy részének ősei és a kazakisztáni Madjar populáció ősei között genetikai kapcsolat áll fenn. Személyes vallomásukban csodaként szólnak a találkozásról: „Csoda, bár első hallásra talán nem tűnik nagy csodának, hogy magyarokat találtunk Kazakisztánban, a volt szovjet tagállamban, hiszen a világon mindenütt élnek magyarok. Igen ám, de ezek a magyarok nem a közelmúltban, politikai vagy megélhetési céllal kerestek életüknek új helyet, hazát. Ők – és ez ősemlékezetükben, mondáikban fennmaradt – még akkor váltak el, maradtak le tőlünk, őseinktől, amikor a magyarság elindult (ki tudja hanyadszorra) a Kárpát-medencébe. Csoda, hogy életben vannak. Megismerve az elmúlt száz évüket, kész csoda, hogy megmaradtak. Mi voltunk szinte az első idegenek akik „száz éve” betették a lábukat, és tőlük sem látogatták sokan a nagyvilágot.”

A tudományos felméréseket már 2007-ben találkozó követte. Az első Kurultajt 2007. július 4–8 között Saga településen a Madjar törzsi terület központjában szervezték meg. 2008. augusztusában a második Magyar–Madjar törzsi találkozó a Kárpátmedence földrajzi középpontjában Kunszentmiklóson, Saga testvérvárosában zajlott.

@kc = Egyediségében szinte megismételhetetlen

Minden szélsőségektől mentes volt a találkozó. A rendezőerők nem külső erőkként voltak jelen. Rendfenntartó és biztonsági őrző-védő személyzet jelenléte nélkül zajlott le. Nem a bulizásról szólt és az elmaradhatatlan kellékeiről, a tudatmódosító szerek fogyasztásáról, hogy kiléphessek önmagamból, a jelen pillanatának megéléséből és formálásából. Nem kellett az embert az embertől megvédeni. A mai világunkban ennek az egyediségnek adott hangot sajtótájékoztatójában a főszervezők képviseletében Vukics Ferenc őrnagy: „A Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán ötvenezer ember bűncselekmény, rendőrség és szemét nélkül volt együtt”. Az emberi nemességet fémjelző belső erők bölcs együttléte volt jelen minden egyénben. Ez képezte a természetes rendet. Nem tömeg-minőségében volt ott az ember, hanem egyéniségként. Mitikus magyar történelmének jelenét élő, formáló és ünneplő egységként. Mondhatnánk: ünnepeltként.

Az ünnepség egyedisége a természet tiszteletében és tisztaságában is megmutatkozott. A helyszín, Bösztörpuszta – a Buda felé vezető útvonal egykori legismertebb lóátváltó állomása, ma kiemelten védett nemzeti park – teljes mértékben hulladékmentes maradt az ötvenezer ember után. Még az a néhány hulladéktároló se telt meg teljesen. A magyarázat: az ipari termékek iránt sem a szervezők, sem a jelenlévők részéről nem volt igény. A helyszínen készítették frissen a hamubasült pogácsát, a kürtöskalácsot, kemencében a lángost és a lepényt, a gabonakonyha változatos kásáit és a bográcsosban a puszta jellegzetes ételét, a gulyást. A jelenlévők legtöbbikének a tarisznyájából került elő az étkészlet, a fatányér és az ivópohár. Így az élelmiszer valóban friss életként táplált, mentes volt bármilyen tartósító- és adalékszerektől. Az elmaradhatatlan vásárban nem volt jelen dömping áru, és igény sem mutatkozott rá. A kézműves mesteremberek egyedi portékái kínálták magukat: bőr saru, szandál, csizma, szűr, nemez fejfedők és szőnyegek, tönkölybúza párna, tartósítószerek nélkül készült télirevalók biokertészetből, mindennapos tevékenységeinkben használatos eszközök, díszes fafaragású bölcső és gyermekbútor és a jelenlévő huszon-egynéhány előadó bőséges kiadványai a rovásírástól kezdődően a hagyományőrző mesterségek művelésén át, a mitikus magyar történelemig.

A zajmentességnek köszönhetően a védett vadállomány nem riadt el, a pusztában nemcsak a reggeli órákban, de napközben is látható volt. A felső Kiskunságban található az ország túzokállományának a fele. A túzok a legnagyobb röpképes madár. A tojó 14–15 kilóig nő, a kakas eléri a 20 kilogrammot is. A szürkemarha, a racka és a túzok együttélése mindhárom védett faj számára rendkívül előnyös, és ez biztosítja az évenkénti gazdag szaporulatot. A vízi madarak közül a kiskócsag és nagykócsag, szürke és vörös gém, vadkacsa, majd az őz, nyúl, fácán mellett a száz kékvércséből is láthattunk egy párat. A szikes puszta jellegzetes madara, az ugartyúk is megmutatta magát. A homoki, azaz eredeti nevén rákosi viperáról egy érdekességet tudtunk meg. Rákosi Mátyás keresztelte át homoki viperává, hogy ne az ő nevére emlékeztessen. A pusztai napkeltét és naplementét mind a négy napon több ezren gyűltünk össze csodálni. Esténként hosszú, hangulatos, tudatos beszélgetéseket folytattunk, amely fémjelezte a jelenlévők egyedi életmódját is.