Felseu- és Olsowadrian

Ha most azt számolom, hogy dédnagyanyám születése után alig hetven esztendővel a jugoszláv, később kis-jugoszláv, majd szerb-montenegrói, s végül végre szerbiai hatóságok hányféleképp írták le a nevemet, ez valóban csekélység. Sőt, ha mindehhez még hozzáteszem, hogy később lányom nevével is megannyi huncutságot követtek el a Palócz helyett leírt és hivatalos dokumentumokba vésett, pecséttel szentesített Palogtól kezdve a Palolig, csupa vidámságnak tűnik az élet. A helyzet hátulütője csak annyi, hogy ebből kifolyólag az OTP bank és az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) számára az útlevelem alapján én a mai napig is Sabo Paloc Atila vagyok (próbálja meg ezt valaki magyarul kimondani!), pedig esküszöm, hogy ilyen nevű emberrel soha nem találkoztam, ilyen nevű embert soha nem ismertem, és ilyen nevű emberrel soha nem voltam azonos.

Nemrég már a Mester utcai egészségházban is, ahová egy röpke, a hivatalok packázása miatt kötelező vérvételre tértem be Budapesten, a recepciós ápolónő is megkérdezte tőlem:

– Nem baj, ha két t-vel írom a nevét?

– Miért lenne baj? – kérdeztem vissza.

– Hülyének néznek, ha az Attilát egy t-vel írom… – mondta ő.

Igen ám, csakhogy mi annak idején, a régi Jugoszláviában nem törődtünk az ilyesmivel, az Újvidéki Televíziónál dolgozó Póth Imre operatőr és rendező személyi igazolványában is az áll(t), hogy Mirko Pot, elkönyveltük, hogy egyik nyelven így írják és mondják, a másikon meg amúgy, nem láttunk ebben semmi kivetnivalót. Attól még a tévés főcímekben és lejelentőkben nyugodtan lehetet ő még akár Póth Imre is… Az én igazolványomban is ott szerepelt a nevem a szerb nyelv fonetikus átírás szerinti cirill betűs változatában, mellette meg zárójelben a legtisztább magyarsággal leírva, sz-szel, hosszú ó-val, cz-vel és hosszú t-vel, anyanyelvünk helyesírásának teljes mértékben és minden tekintetben eleget téve. Soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy ez bárkit is érdekelhet, amíg eszembe nem jutott az OTP-ben folyószámlát nyitni. Ott aztán elakadtam… Később persze az APEH és az OEP még rálicitált erre, sőt olyan is előfordult, hogy az ügyintéző, akinek az életét aznap megkeserítettem, korrektúrafestékkel kente le az űrlapot, és a magyar helyesírás szerint kitöltött adataimat javítgatta át az útlevelemben szereplő szerb fonetika szerinti formára, amit persze ő maga sem értett. Mint a szőke nőkről szóló viccben:

– Honnan tudhatod, hogy szőke nő dolgozott a számítógépen?

– ?!

– Korrektúrafesték van a monitoron…

Adorján, a falu történetét méltóképpen mindmáig nem írta meg senki (vagy, ha mégis, akkor csak én nem találkoztam vele, s akkor máris elnézést kérek a szerzőtől és kiadótól…), a falu mintegy felének és templomának 1918-as pusztulásáról is csak részinformációk alapján tudjuk összerakni a történetet. Dr. Papp Györgytől tudjuk, hogy „Adorján egész Bácska egyik legrégibb települése, amelyet a legújabb kutatások eredményei szerint már 1198-ban megemlítenek az okiratok, vagyis 800 éves a település, első névalakja Adryan, Bodrog megye tiszai részéhez tartozott. Ekkortájt a falu két önálló részből állt: Felső- és Alsó-Adorjánból. Később, 1271-ben újra okleveles említés történik róla, majd 1331-ben határát is részletesen leírták. Már 1406-ban hetipiac-tartási jogot is nyert. Ebben a korban volt több kolostora és temploma is (Szent Márton, Szent György, Szent Miklós, Boldogságos Szűz).” A falu két, egymástól alig elhatárolható részét az 1335-ben kelt okiratok két önálló településként említik, amikor Felseuadrianról és Olsowadrianról szólnak.

Történt pedig, hogy az osztrák-magyar hadsereg kivonulása után, 1918. novemberének végén érkeztek meg Észak-Bácskába az akkori Szerb Királyság katonaságának egységei. A hatalomváltás ekkor lényegében békésen zajlott, az egyetlen véres incidens épp Adorjánon történt. Feljegyezték, hogy a magyarkanizsai helyőrségből két szerb katona ment ki a közeli faluba, ahol a helyi kocsmában lerészegedve az ittasság hevében egy adorjáni gazdát próbáltak arra kényszeríteni, hogy vigye vissza őket szekéren a városba. Vesztükre, a kiválasztott magyar parasztember a frontról hazahozott fegyvereket rejtegetett az istállóban, s amikor megijedt attól, hogy Magyarkanizsáról sem ő, sem a kocsija nem fog visszatérni, előhúzta azokat. A két szerb baka sorsa ezzel megpecsételődött. Meg még másoké is… A falusiak, szomszédok és ismerősök összefogtak, mentve, ami még menthetőnek tűnt, a holttesteket éjszaka kivitték a Tiszára és a vízbe dobták. Igen ám, de a magyarkanizsai városparancsnokságnak alig néhány napjába telt, hogy felderítse a katonák eltűnésének ügyét. Ekkor pedig az Adorjánra kivonuló katonaság bosszúból felgyújtotta a falu Alvégnek nevezett részét, valószínűleg Olsowadriant, ahol a gyilkosság történt. Amikor a helyiek megpróbálták oltani a lángokat, a tűz megfékezésére siető emberek közül öt személyt ott helyben főbe lőttek. „A szerb hadsereg-főparancsnokság dokumentumaiban másként emlékeznek meg az esetről. Úgy állítják be a dolgokat, hogy megtorlásként valóban a falu felgyújtását tervezték, de ettől elálltak. Nincs említés az öt helybéli polgár kivégzéséről” – olvashatjuk a http://vajdasag.netoktato.hu címen található honlapon.

„Anyai nagymamám egy közeli tanyáról kislányként (szül. 1917-ben) még látta is (s mi több, emlékezett is rá), hogy a »kisablakból« édesanyjával (dédimmel) nézték miként ég a falu” – írta alig néhány héttel ezelőtt kelt e-mailjében az egyébként zentai származású, de jelenleg Magyarkanizsán élő Valkay Zoltán barátom.